Csillió évvel ezelőtt

egy messzi-messzi galaxisban elkezdtem egy német két tannyelvű gimnáziumban tanulni. Abban az időben kezdett elterjedni a 0. évfolyam, ami a nyelvi előkészítő év. Itt szükség is volt rá, nekem aztán fokozottan, hiszen egy két tannyelvű gimiben a legtöbb tárgy az adott – az én esetemben német – nyelven zajlik. Elég izgalmasan hangzik, nem igaz?

Első napon mindenkit alávetettek egy jó kis tesztnek: írjon németül fogalmazást: mit csinált a nyáron, írja fel a lapra a nevét és hogy hány éve tanul németet.
Az utolsó kitételnél teljesen kétségbeestem! Majdnem el is sírtam magam. Na, nem azért, mert ennyire érzékeny lennék, hanem mert tudom, mit jelent megválaszolni a kérdést és nem tudtam mást ráírni.
Egy német nemzetiségi általános iskolából érkeztem. 8 évig tanították a német nyelvet, de az, hogy tanítottak, az nem jelenti azt, hogy tudok is németül. Minden évben más tanárt kaptunk, minden évben más csoport bontásban és még sorolhatnám. Szóval ez a 8 év tanítás nem a legeredményesebb volt. Így aztán a leírt 2 mondatomat, ami tele volt hibával, mert még egy igeragozás is komoly gondot jelentett, el sem olvasták. Meglátták a 8-as számot a lapomon és kérdezés nélkül átküldtek a haladó csoportba.

Sejted, hogyan folytatódik? Veled is történt hasonló?
A haladó csoport tényleg haladó csoport volt és a kezdő tényleg kezdő, ahol igazán a helyem lett volna. Az első 3 hónapban zokogtam és könyörögtem Anyukámnak, hogy keressünk másik iskolát, vagy legalább had kerülhessek a kezdő csoportba. Ő bíztatott, hogy ne adjam fel, keressünk tanárt, aki segít felzárkózni, menni fog, csak bele kell jöjjek. Hááát, nem nagyon akartam hinni. Végül kaptam egy külön tanárt, ahova heti 2x jártam felzárkózni, iskola után azt, amit a kezdő csoport éppen tanult. Majd 3 hónap múlva jól meg is előztek benne. Teljesen lemaradtam. Teljesen kétségbeestem. A csoporttársak sem voltak segítségemre, mikor a lassúságom és németül nem tudásom miatt tettek megjegyzéseket.

Az első év tavaszán jött egy lehetőség, ami csak a felsőbb éveseknek volt adott: 4 napos bécsi csereprogramra jelentkezhettünk, mert a felettünk járó évfolyamban kevesen voltak. A jótanulóknak jár ösztöndíj. Én utazni akartam. A jól tanulóink nem akartak utazni. Szóval mehettem és mentem is. Ugyan eléggé be voltam rezelve, hogyan fogok élőben kommunikálni, ahol meg is kell érteni mit akarnak, meg nem is kéne éhen halni ez idő alatt.
DE, mikor hazajöttem a 4 napos programról, először az egyik tanárnő jegyezte meg, hogy mintha gyorsabb lennék és fejlődtem volna. Azt hiszem itt kaptam egy lökést.

Aztán jött a következő év, vagyis az igazi első, ahol már a szaktárgyak is jöttek a német nyelv mellé, természetesen azok is németül. Egyre izgalmasabb, mi?

Siker sztori?

Hogy miről is beszélek? Német nyelven: történelem, matematika, kémia, biológia, földrajz, német nyelv, német irodalom, német kommunikáció, német nemzetiségi ismeretek.
Ez az év sem volt a legfényesebb, de lassan haladtam, elértem egy stabil közepes szintet. Aztán jött egy túlvállalt 3. év, amikor minden megint visszaesett. A lelkesedésem is. Aztán a 4. év minden válsága ellenére tanulmányi javulások álltak be. Előrehozott földrajz érettségi büszke tulajdonosa is lettem. És nem csak én lettem, hanem a tanáraim is. No, nem tulajdonosok, hanem büszkék. A szigorú igazgató helyettesünk tartotta a földrajzot, amiből előző évben majdnem megbuktam, most egy 5-ös érettségit produkáltam. Vizsga után kijött a teremből 3 tanárom és mind csodálkoztak és ujjongtak, még meg is ölelgettek, hogy hol voltam eddig, mert ez milyen szuper volt!
Ez nagyon sokat adott. Mondjuk rengeteget készültem: megérteni magyarul, aztán németül is és meg is szólalni német-földrajzul… nem mondom, hogy könnyű volt, de megérte.

Az utolsó évben is tettem egy előrehozott érettségit ősszel, ami szintén hasonlóan jó lett. Majd a tavaszi érettségim olyan jól sikerült, amilyenről álmodni sem mertem.
Mert Anya nem hagyta, hogy feladjam és utána a magam tempójában tettem a dolgomat. Nem voltak gigantikus céljaim. Sőt! Igazából sokáig csak túlélni akartam. Aztán képes voltam. És nekem is sikerülhetett, pedig nagyon nagy helyzeti hátránnyal indultam.

Happy end?

Ugyan! Akkor hepi, ha dolgozunk rajta.
A némethez hasonló eset még egyszer megismétlődött. 2. évben az angol nyelvet is csoportbontásban tanultuk: kezdők és haladók. Csak itt nem kellett szaknyelvet tanulni. Szóval heti 4 angol óra. Megint nulla tudással a középfokhoz közeli tudású osztálytársak között. Szerintem sok vidám pillanatot okozhatott nekik a nem-tudásom és bénázásom. Azt is túléltem, bár kevésbé nagy sikerekkel. Érzem a hiányosságaimat a mai napig, mert van bőven, de dolgozom rajta. És egyszer ez is happy lesz.

Van, ami nem megy? Fel akarod adni? Honnan tudod, hogy nem fogod megbánni? Honnan tudod, hogy balul sül el, ha nem megy az elején?
Van siker történeted? Vagy feladtad? Oszd meg velünk, hogy mi is meríthessünk belőle!